Mégpedig itt!
A cikk a Népsportblog Mennyei játszótér blogján jelent meg.
Azon kár is vitatkozni, hogy a kosárlabda-rajongók nagy kedvence az NBA. Ismert sztárok, látványos meccsek, színes körítés, sztárok, sztorik, pletykák. Azt viszont nem nehéz észrevenni, hogy egyre több játékost importálnak Európából, akik közül egyre többen megállják a helyüket a világ talán legjobban szervezett sportbajnokságában is. Na kérem, ők, és társaik, akik pedig az idei vébén tették le a névjegyüket, azokból az élcsapatokból kerülnek ki, melyek zöme az Euroligában szerepel évről évre, mely korántsem kis szakállas, ugrani képtelen fakezűek gyülekezete, akik negyven pontot izzadnak össze összesen egy-egy meccsen, ahogy egy időben sokan vélekedtek róla. Mind a játék színvonalát, mind szervezettséget, infrastruktúrát figyelembe véve, ez jelenleg a második legszínvonalasabb kosárlabda-vetélkedés a világon. Ideje lenne kicsit jobban megismerni.
A cikk a Népsportblog Mennyei Játszótér nevű kosárlabdablogjára készült.
Euroliga 2010-11
Armani Jeans Milano
A milánói csapat stabil tagja az Euroliga mezőnyének, de mivel két éve nem sikerült a legjobb tizenhat közé jutniuk, itt afféle jó középcsapat státuszba kerültek. Persze sok klub ettől boldog lenne, de a piros-fehéreknek túl komoly múltjuk van ahhoz, hogy meg se próbálják felidézni. Ez ugyan nem fog sikerülni, de mivel igen jól igazoltak a nyáron, a legjobb tizenhatnak azért meg kell lennie. Csupa olyan játékos távozott, aki nem számított valódi húzóembernek tavaly, érkezett viszont minden csapatrészbe erősítés. Irányítóposzton maradt Morris Finley akit Sienából sikerült elhozni tavaly, ahol nem szerepelt túl fényesen. Korábbi szerényebb képességű csapataiban ő volt a pontkirály, mindig nála volt a labda, nehezen szokta meg, hogy az olasz bajnoki címet kibérlő csapatnál ezt a pozíciót már betöltötte Terrell McIntyre, és az ő törölközős perceiben kellett valamit domborítani. Milánóban valahol a kettő között félúton helyezkedett el eddig. Most viszont érkezett mellé a bolgár válogatott Ibby Jaaber, akinek Finleyhez hasonlóan inkább a pontszerzés, és az egy-egy elleni védekezés az erőssége, nem a játékszervezés. A harmadik alapember itt David Hawkins, aki már régóta Olaszországban játszik, és Milánóban is megfordult már a 2008-09-es idényben. Elől maradt a két tavaly leigazolt litván izomember, a bedobó Jonas Maciulis és a center Marijonas Petravicius. Maciulist egy éve fél Európa üldözte aláírandó szerződésekkel, és egy ideig úgy tűnt a Barcelona lesz a nagy versenyfutás győztese, ám az alacsony, de erős és jól képzett játékos végül a farmerosokat választotta. Nem mondható, hogy csalódást okozott volna, ám a sokak által várt berobbanás elmaradt. Idén ugyan a nagyobb konkurencia miatt kevesebb játékidő juthat neki, ám a nyomás is jóval kevesebb lesz rajta, érkezett ugyanis az NBA tapasztalatokkal is felvértezett ukrán Oleksiy Pecherov Minnesotából, valamint két ígéretes fiatal. Nicolo Mellit már régóta nagy tehetségnek tartják, de eddig hagyták az olsz másodosztályban pallérozódni, de miután tavaly 11 pontot és 7 lepattanót átlagolva az elődöntőbe vitte csapatát Milánóban úgy gondolták itt az ideje, hogy lépjen egy szintet felfelé a 19 éves magasbedobó. A másik érkező Gabriele Ganeto is ígéretes játékos, de kettejük közül Melli az, aki idővel akár meghatározó játékossá is fejlődhet.
Végre megnéztem az Until The Light Takes Us című dokumentumfilmet, amiről pár hete hallottam jókat. Nagyon kiváncsi voltam rá, mivel a norvég black metál érdekes témának tűnt, de végül csalódnom kellett. A filmben főleg Gylve „Fenriz” Nagell (Darkthrone) és Varg Vikernes (Burzum) sztoriznak. Előbbi csak kissé unalmas és semmitmondó, utóbbi viszont egy gyakorló pszichopata.
Fenriz az egész sztorihoz nem sokat tesz hozzá azonkívül, hogy elmondja, hogy a black metál az egyszer csak elindult, aztán már volt is, furcsának gondolták, mégis népszerűvé vált, most pedig sajnos kommercializálódik. Vikernes meg elmeséli a vele kapcsolatos jól ismert sztorikat, amikhez plusszban adagol némi ideológiai hátteret is, ami legalább olyan ütős, mint az a képsor a filmben, mikor a globalizáció átkairól beszél valaki, és közben egymás után bevágnak mindenféle Coca Cola meg McDonald’s lógót. Komolyan mondom, ezt bármilyen filmben mégegyszer meglátom telehányom a popcornos zacskót.
Hallhatunk a templomgyújtogatásokról, amiket Vikernes akkoriban magára vállalt, most azonban már mindent tagad ezzel kapcsolatban. Az esetek annak idején kisebb mozgalmat indítottak el, a rajongó kölykök is elkezdték összefestegetni, rongálni, felgyújtani ezeket a fatemplomokat. Hősünk később sem igazán bírt megülni a valagán, és 21 évesen meggyilkolta Euronymoust, a Mayhem gitárosát, akivel kimondva-kimondatlanul komoly harcokat vívtak, ki is lesz a színtér legfontosabb megmondóembere. Euronymous azt tervezte snuff filmet forgat Vikernes halálra kínzásáról, utóbbi azonban megelőzte, egész egyszerűen agyonszúrta. A bíróság 21 év börtönre ítélte, ami a roppant liberális (és ami leginkább bassza a metálosok csőrét: ultra-konformista) Norvégiában a legtöbb, mi adható. Az ottani börtönrendszerre jellemző, hogy még a gyilkosoknak is jár időnként szabadság, amelyről Vikernes egy alkalommal szeretett volna megpattanni, de a rendőrség elkapta az autópályán, miközben ezerrel döngetett a reptér felé. Erről itt nem esik szó.
A film amolyan epizodikus szerkesztésű lenne - ha nem lenne az egész szarul megcsinálva - és az említetteken kívül még Dead és Faust történetéről hallhatunk. Előbbi a Mayhem ikonikus svéd énekese volt. Kisugárzása és egészen bizarr viselkedése hamar ismert arccá tették black körökben. Legtöbb zenésztársa egyetértett abban, hogy nem volt normális, súlyos depresszióval küzdött, és meg akart halni. Egy döglött varjút, amit valami út mellett talált, hetekig hurcolt magával egy zacskóban, és minden koncert előtt beleszagolt, hogy érezze „a halál szagát”. Ő volt az első black metál énekes, aki hullaszerű arcfestést használt, és a színpadon elő is adta magát, nem csak állt egy helyben. Egy alkalommal – az ekkor még élő – Euronymous arra nyitott be a házába, hogy Dead bizony szétloccsantotta a fejét egy vadászpuskával. Ő persze azonnal tudta mi a teendő: elrohant egy fényképezőgépért, berendezte a helyszínt kicsit és fotókat készített a hulláról, ami később jól jött albumborítónak. Gyorsan még összeszedett párat Dead koponyaszilánkjaiból is, amikből később remek nyakláncok készülhettek, majd hívta a rendőrséget.
A film amúgy eléggé in medias res kezdi a sztorik taglalását, úgyhogy aki nem járatos kicsit sem az arcfestéses, szöges, bőrös norvég fiúcsapatok világában, az nem biztos, hogy könnyen megért mindent. A filmben szerepel még egy tök jelentéktelen képzőművész is, aki olyan remekekkel áll elő, mint egy festmény amire az van írva, hogy:Jesus died for our sins but who fucking asked him anyway?
Akik szintén nem szerepelnek a filmben az a két őstehetségű alkotó, akik gyakorlatilag hagyják, hogy a metálarcok összehordjanak rengeteg baromságot, meg mosdassák magukat, de semmi komoly, provokatív kérdést nem tesznek fel. Szó sem esik arról sem például, hogy Vikernes 16 év után kiszabadult a börtönből, vagy hogy milyen szánalmas indokokkal magyarázza, hogy annak idején magára vállalta a gyújtogatásokat, és mit mond arról, hogy mosolygott az ítélethirdetésnél, szintén nem váltanak ki semmi reakciót a rendezőpárosból. Arról sem esik szó, hogy valamelyik Twilight vámpír főszereplésével még film is készül Vikernesről hamarosan. Amúgy amióta láttam nyilatkozni pár videón az alkotókat, nem csodálom, hogy ilyenek kimaradtak, mert elég nyilvánvaló, hogy nem igazán vannak komoly ismereteik a black metállal kapcsolatosan. Kimentek Norvégiába, összehaverkodtak pár központi arccal, aztán hajrá. Gondolták van olyan fasza a téma, hogy megáll a saját lábán. Ez viszont maximum olyannak lehet izgis, aki totál nem ismeri ezeket a sztorikat.
Az írás a SLAM Magazin februári számában jelent meg.
Játék határok nélkül
„Nincs fényesebb érdem a kupánál, a megérdemelt győztes pillanatnál” (Kovács Vivien: A kupa)
A magyar kosárlabdaklubok nem mindig értettek egyet a költőnő szavaival, ám a Közép Európa csapatai számára életre hívott CEBL Kupában az idén három magyar csapat is elindult, mely valóban örömteli fejlemény azok után, ahogy a korábbi években sok gárda szükségtelen rossznak tekintette a nemzetközi szereplést. De miért is volt ez? És mit lehet egy ilyen versengés során nyerni? Tekintsük át egy pöttyet, mi is a helyzet ezekkel a kupákkal!
Félig tele vagy félig üres?
Kezdjük a leküzdendő problémákkal. A legnyilvánvalóbb ellenérv, hogy pénzbe kerül. Sok csapat nem tudja előteremteni az utazgatáshoz szükséges pénzt, örülnek, ha a bajnoki évadot képesek nyugodtan, a tradicionális őszi-téli szponzorvadászatból kimaradva letudni. Ezt igazán megértheti mindenki. Ám a legjobb védekezés még mindig a támadás, egy esetlegesen bevállalt nemzetközi szereplés új hirdetők számára is vonzó lehet, akik szívesen megmutatnák magukat a szomszédos országokban is. A Nyíregyháza esetében például egy támogató fedezte a kupaindulás összes felmerülő költségét, mely mintegy kétmillió forintot tett ki. Az Albacomp csapatának pedig a székesfehérvári önkormányzat nyújtott segítséget.
Korábban sokan érveltek azzal is, hogy a pluszmérkőzések fáradttá teszik csapatukat, nagyobb a sérülésveszély. Nos, az utóbbi években rohamléptekben fejlődik az orvostudomány, vagy a játékosok génállománya sokkal kiválóbb mixtúra elődeikénél, de egy ideje már nem hallani ilyen panaszokat. Az Atomerőmű vezetőségének például kifejezetten vonzó volt a lehetőség, hogy plusz tétmérkőzéseket játszhat a csapat, hiszen ezek hiányában tét nélküli edzőmeccsekkel toldozták volna be a bajnoki évad kátyúit.
Egy nyugodt hátterű csapatnál, ha valóban szeretnének szakmailag előrébb lépni, nélkülözhetetlen az ilyen jellegű tapasztalatszerzés. Vegyük például a paksi együttest. Anyagilag biztos lábakon áll, hosszú évek óta a bajnokság legjobb csapatai között van, kispadjuk pedig van olyan hosszú, hogy a magyar bajnokság mellett pluszmérkőzéseket játsszanak, ahol ráadásul lehetőséget kaphatnak a hazai sorozatban kevesebb lehetőséget kapó játékosok is. Ez egyébként az Albacomp tehetségei számára is kapóra jön.
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a klubok szurkolóik kedvében járnak azzal, ha lehetővé teszik, hogy erős külföldi csapatok, neves játékosok ellen buzdíthatják kedvenceiket, akik a magyar színeket képviselhetik Európában. Makrai László, a Nyíregyháza ügyvezetője emellett megemlítette, hogy légiósaiknak is plusz motivációt jelent egy olyan csapatban játszani, mely a nemzetközi mezőnyben is próbára teszi magát. Ilyen csapatokba jobb külföldiek is érkeznek. A légiósok szerepeltetéséről ugyan megoszlanak a vélemények, de azt nem cáfolhatja senki, hogy az igazán jó külföldiektől csak tanulhatnak a magyar fiatalok is, így az ő jelenlétük semmiképp nincs kárára a hazai kosárlabdának.
Ha már szó esett a légiósokról, legyünk realisták. Nézzünk meg két névsort, két lehetséges utat. Az egyik: Jasikevicius, Nicholas, Tepics, Batiste, Pekovics. A másik: Bostain, Dourisseau, Ross, Blue, Haryasz. Két európai klub egy-egy lehetséges kezdőötöse. Az első ismerősnek tűnhet, egy igazi élcsapatról, a görög Panathinaikoszról van szó. A kulcsszó a görög, az ugyanis nincs a játékosok közt. A másik gárda a holland GasTerra Flames Groningen, mely ugyan kevésbé híres, ám abban hasonlít az athéni zöldekhez, hogy hazai játékos nem szerepel az alapcsapatában. Az igazi nagycsapatoknak, melyek a kontinens legbecsesebb kupáit szeretnék besöpörni, szükségük van import játékosokra céljaik eléréséhez, ez minden sport esetében így van. Sok meccs kőkemény ellenfelek ellen, melyekhez a fiatalok lendülete, a veteránok higgadtsága, roppant bő játékoskeret és vastag buksza kell. Egy olyan csapat esetében azonban, amely begubózik saját bajnokságába, mint a példaként megemlített németalföldi egylet, ilyen légiósdömping indokolatlan.
Bár ezt is nézhetjük máshonnan is. Egy ország kosárlabdaszövetsége optimális esetben ugye hosszútávra tervez, igyekszik elősegíteni többek közt azt is, hogy az utánpótlás megfelelően versenyeztetve legyen, és így a jövőben egy ütőképes válogatott alapját képezhesse. Ez természetesen mind szép és jó, de egy klubvezető, akinek most kell szponzorokat keresnie és a klub kiadásait fedeznie, nem biztos, hogy túlságosan megnyugszik a hír hallatára, hogy öt év múlva már érezhetőek lesznek egy esetlegesen a légiósok számának korlátozására irányuló szabály pozitív hatásai. Neki azonnal bevethető minőségi légiósok kellenek és gyors eredmények, mert egy bajnok vagy kupagyőztes némileg könnyebben talál tőkeerős támogatót, mint a 7. helyezett csapat. A csupa kéz csupa láb tizenéves ifistákkal bajlódjon az, akinek van hozzá türelmes, a jövőben megtérülő befektetésekre építő támogatója. Védhető álláspont, hiszen ha tönkremennek a csapatok, még a mostaninál is jóval kevesebb magyar kosaras cipője csikoroghat a parketten pár év múlva. A klubok vezetői pedig természetesen védik is álláspontjukat, emlékezzünk csak a korábbi magyar szövetségi kapitány Sztojan Ivkovics is belefingott a lisztbe, mikor elővezette terveit, hogy korlátozzák a légiósok számát. Ivkovics azóta távozott, a tervezet viszont megvalósult, mely a többség szerint elsöprő erejű, hirtelen változást ugyan nem hozott, de lehet, hogy Vesztergom, Kutasi vagy például Kiss Kornél mást mondana erről.
Ez a kupa a miénk
A CEBL – Kupa az a versengés, melyben az utóbbi években magyar csapatok túlléptek kicsit az országhatáron, mi pedig valamelyest felmérhettünk, hol is a helyünk a hierarchiában. Nos, nagyjából ott, ahol eddig is sejtettük. Ebben a kupában az erősebbek közt. Ez a Közép Európa csapatai számára életre hívott versengés amúgy nem tekint vissza túlságosan hosszú múltra, hiszen 2007-ben indult útjára. A mezőnyt magyar, osztrák, cseh és román csapatok alkotják. A szlovákok idén nem indultak a dupla bajnoki alapszakasz miatt, jövőre azonban a tervek szerint visszatérnek, illetve a szlovén bajnokságból is érkezik egy csapat, így kialakítva az előzetes tervekben is szereplő tizenhatos mezőnyt. Mivel közeli országokról van szó, a kupaszereplés kapcsán felmerülő költségeket csökkenti, hogy nem kell hosszas repülőutakra sem vállalkozni. A magyar szereplésre ezidáig nem lehet panasz, hiszen a kupa védője az Albacomp csapata. A fehérváriak címvédőként kötelességüknek érezték az indulást. Megismételniük sajnos nem sikerült a tavalyi bravúros szereplést, ebben azonban közrejátszhatott, hogy nehezen találták meg a nyerő(?)légiósaikat, illetve az idén már húzóemberként számításba vett Hanga is megsérült közben. Az Atomerőmű csapata azonban még versenyben van, úgyhogy idén is van rá esély, hogy magyar kézben landoljon a kupa. Dzunicsék bejutottak a Final Fourba, és több ellenfelük mestere is roppant elismerően nyilatkozott a paksi csapatról. Náluk azonban most érkezett el a minden csapat számára elkerülhetetlen hullámvölgy, így kérdéses tudják-e folytatni eddigi príma szereplésüket. Légiósaikat ők is bőszen cserélgetik, miután többen is csalódást keltően szerepeltek korábban. Ők mindenesetre bizakodóak, Plézer Gábor technikai igazgató elmondta, számukra a bajnokság a legfontosabb, de mivel a kupában sikerült az alapcélként megjelölt Final Four-ba jutni, most már nagyon szeretnének diadalmaskodni. Nyíregyházán a kétszer elért ötödik hely után idén szintén a négyes döntő lett volna a cél, ezt azonban sajnos nem sikerült elérni. Ők többször is nyilatkozták, a csapat vezére, Sitku Ernő is elmondta, számukra nagyon fontos, hogy nemzetközi meccseket játsszanak, hogy megmutassák magukat Európában is. Ők mindenképp indulnának jövőre is. Magáról a kupáról az összes csapat pozitív véleménnyel van, de megemlítették, a jövőre visszatérő szlovák, illetve új belépő szlovén csapatok mellett örülnének, ha más országok is csatlakoznának a mezőnyhöz, növelve annak presztízsét, marketingértékét.
Mitévő?
Az előbb emlegetett más országok jobb csapatai természetesen jórészt nem otthon pihengetnek CEBL kupaszereplés helyett, hanem más kupákban pattogtatnak. És legyünk őszinték: ezek többnyire mind nívósabbak annál. Akkor a mi csapataink miért nem inkább ott indulnak? Nos, ők nem érték be azzal, hogy mi adtuk az EU-nak a legjobb nőket. Egy ilyen kupában való szerepléshez igen komoly anyagi, infrastrukturális és hasonló jellegű követelményeknek kell megfelelni, és a szakmai oldalról még egy árva szót sem ejtettünk. Hogy egy klub ezeknek meg tudjon felelni az többféle úton is elérhető. Az egyik verzió, mely sok orosz és görög csapat útja, hogy a csapat mögött áll egy kőgazdag üzletember, aki szereti a kosárlabdát és hajlandó áldozni is a hobbijára pár millió eurót. A CSZKA tulaja Mikhail Prokhorov például azóta már a Netset is megkaparintotta, hátha ellesi az NBA boszorkánykonyhájának titkait. A szezon eddigi részében játékosai gondoskodnak róla, hogy semmi ilyen titok ne szivárogjon ki, de ez már más tészta.
Nagyon fontos tényező természetesen, hogy minél több nézőt vonzzanak egy-egy csapat meccsei. A kis Mikhail is bizonyára ott szorongott a CSZKA csarnokának zsúfolt lelátóin, együtt lélegzett kedvenceivel, élvezte a sztárok játékát, így mikor felcseperedett és bankszámlakivonatáról már lelógtak a nullák, egyértelmű volt, mibe fektessen be. Hazánkban, ha valaki elnyerné a Gazprom vezérigazgatói posztját, vagy az Avatar 2 rendezési jogát, és teszem azt annak idején szombat esténként apucival a körmendi katlanban ordította rekedtre magát, a piros-feketéknek aligha lennének anyagi gondjaik ötven évig. És mi lenne, ha hősünk teszem azt Alsótapazdon cseperedett fel? Aligha a magyar kosárlabda profitálna jelentős sikereiből. Nagyon sok komoly európai kupában szereplő csapat hazájában országos szurkolói hálózattal büszkélkedhet, így természetesen sokkal több nézőt vonz, és szponzorai nem csak a környék cégei, vállalkozói közül kerülnek ki. Ez is egy lehetséges út. Nálunk azonban ilyen csapat jelenleg nincs. Helyi üzletemberek, vállalatok pedig bolondok volnának egy 1500 férőhelyes csarnokkal bíró kosárlabdacsapat Euroliga indulását finanszírozni, még ha a szakmai oldalon ez abszolút reális cél is volna. Lehetne persze más sportok szerelmeseihez hasonlóan olyannal is előállni, hogy az állam építtessen hatalmas csarnokokat, ahol tízezren zsúfolódhatnak össze szorítani kedvenceiknek, aztán lesz hatalmas jegybevétel, rengeteg szponzor, nagy boldogság. De amíg egy kosárcsapatunk sem tarthat számot országos érdeklődésre, vajmi kevés esély van rá, hogy egy ilyen hodály megtelne.
Szegény magyar focit rengeteg bírálat éri. Többek között, hogy a kutyát nem érdekli. Egy vacak alsóházi NB 1-es rangadóra is kicammog azért 1500-2500 szotyipusztító általában. Van is fanyalgás aztán rendesen, hogy ennyi emberért kár is volt megrendezni. Kosárlabdában ez a nézőszám a legtöbb csarnokban elismerő csettintést vált ki, mennyien összegyűltek már megint. Amíg ezen a területen nem köszönt be számottevő változás, addig aligha fogunk azon dühöngeni, miért nem kettőzi már le Hendlein és Vojvoda Josh Childresst az Euroliga döntőjében.
Az írás a SLAM magazin januári számában olvasható.
A három királyfi
Jövőre három ifjú európai kosaras is reménykedhet abban, hogy az NBA Draft első körében elhangzik a neve, és a nagy tengeren átkelve mesebeli hírnév, csillogás és fele királyság lesz a jutalma. Csodaországgal már mindegyikük megismerkedett így vagy úgy, már csak rajtuk múlik, bebocsátást nyernek-e oda.
A legújabb új-Nowitzki
A legnagyobb királyfi hatalmas tudás birtokosa, ám ha elbizakodott aligha győzedelmeskedik. Donatas Motiejunas a litván kosárlabdázás legújabb csodagyereke, akit a Bargnani – Nowitzki – Kukoc tengely mentén már mindenkihez hasonlítgattak a szakértők. A 213 cm (7-0) magas ifjú hazájában az Arvydas Sabonis kosársuliban, majd a Zalgiris Kaunasban tanulta a kosárlabda fortélyait. A csapatnál hamar felfigyeltek a tehetségére, de ennek ellenére nem sok játéklehetőség jutott neki a bivalyerős, külföldi sztárokat és litván válogatottakat felvonultató gárdában. Ő úgy döntött, nem várja a valamikor talán elérkező lehetőséget, hanem lelép egy kisebb csapatba, ahol végkimerülésig pályán lehet, és meccshelyzetben fejlesztheti ígéretes képességeit. A tavalyi idény során átlag harminc percet kapott csapatában, ezalatt 19,9 pontot és 7 lepattanót gyűjtött. Szerzett némi meccsrutint, majd továbbállt a remek fiatal játékosokat kinevelő Benetton Treviso csapatához. A jóval komolyabb játékerőt felmutató olaszoknál meccsenként húsz percet kap, ami valóban jelentős csökkenés, de ennyi idősen ilyen erős bajnokságban ez egy remek lehetőség.
Klubcsapatai mellett a korosztályos válogatottakban is többnyire jól szerepelt eddig. A roppant hosszú karú,gyors lábú, finom csuklójú magasbedobó közeli horgait, melyeket mind jobb-, mind balkézzel halálbiztosan értékesít, már sok nemzet ifjú kosarasai ismerték meg. Korábban előszeretettel hajigált hármasokat is (ha már új Nowitzki), de ez mostanában már egyáltalán nem jellemző rá. Ha mostani játékstílusát összehasonlítjuk a korábbival, látható, hogy kevésbé színes repertoárt használ, mint régebben, ám ezt a kisebb eszköztárat már igen nagy magabiztossággal alkalmazza. Apropó magabiztosság. Ebből kicsit túl sok is jutott a fiatal tehetségnek, és ez az egyik legkomolyabb aggály vele kapcsolatban, hogy túlságosan is tisztában van vele, mekkora tehetség. Ha nem jó pozícióban passzolják meg a társak, ha a bírók nem fújják be neki a szerinte elszenvedett faultokat, elmegy a kedve az egésztől, vitatkozik, nem védekezik, és annyi hasznot hajt csapatának, mintha a pályán sem lenne. Védekezésbeni intenzitását jól mutatja, hogy az olasz bajnokság első 11 meccsén kereken nulla blokkot osztott ki az ellenfeleknek. Igen, jól emlékszel, 213 cm magas.
A Mundruczó Kornélról szóló dolgozat második része
Mundruczó Kornélról írt dolgozatom egy verziója.
A cikk a SLAM Magazin decemberi számában olvasható teljes terjedelemben.
Csempe helyett pénz
Caja Laboral lett a Tau Cerámicából
Az idei szezonban már hiába keressük a TAU Cerámica nevét az európai kosárlabdával foglalkozó híradásokban. A baszk csapat, és az őket 1986 óta támogató kerámiaipari cég a nyáron közös megegyezéssel szerződést bontott. Az eddigi névadó szponzor anyagilag nehéz helyzetbe került, az egyesület pedig olyan szponzort szeretett volna, amelyik lehetővé teszi az utóbbi években megszokott ambíciózus célok elérését. A szakítás után elkezdődtek a találgatások. Sokáig a Rafael Nadalt is támogató MAPFRE nevű spanyol biztosító nevét emlegették a csapattal kapcsolatban, ám hamar kiderült, a Caja Laboral bank lesz az új névadó. A felek négyéves szerződést kötöttek, a pénzintézet ez idő alatt évi körülbelül kétmillió eurót áldoz a kosárcsapatra. A csapat a nyáron szerződtette többek között Walter Herrmannt a Detroit Pistonsból, az izraeli Eliyahut, vagy a spanyol bajnokságba tavaly berobbanó pontgyárost Brad Olesont. A jövőbeni jó szereplésnek tehát úgy fest, a pénz nem lehet akadálya. A TAU és néhány meghatározó játékos távozásából azonban lezárult 23 évig tartó roppant sikeres időszak, mely sok emlékezetes pillanatot adott, és amely a baszk egyesületet a legnagyobbak közé emelte.
A cikk a SLAM Magazin októberi számában olvasható teljes terjedelemben.
Kill Bill és a becstelen brigantyk
Vaszilisz Szpanulisz mindent megnyert, amit ezen a kontinensen meg lehet. De egy másikon jóval kevesebb babér termett neki. Az Európa-bajnokság jó esélynek tűnt arra, hogy tovább javítsa a mérleget.
Mikor a Dallas Mavericks a 2004-es draft ötvenedik választási jogával lecsapott Vaszilisz Szpanuliszra, egy esetleges NBA-kaland még csak a távoli jövőben derengett fel valahol a homályban. De aztán a Houston Rockets megkaparintotta játékjogát, és a dolgok felgyorsultak. A texasiak leigazolták volna, ám jóval kevesebbért annál, amit akkori csapata, a Panathinaikosz fizetett neki. Ő azonban úgy döntött, megér neki egy gyerekkori álom beteljesülése annyit, hogy áldozatot hozzon érte. Ez az áldozat nem volt kicsi. Kilépett ötéves, busásan fizető görögországi szerződéséből, hogy aláírja a Rockets hároméves, kevésbé jól jövedelmező kontraktusát. A számok nyelvére lefordítva: 10,7 millió dollárt bukott el, csak a lehetőségért, hogy NBA játékosnak vallhassa magát. Talán mégsincs akkora veszélyben a világ legjobban szervezett bajnokságának mondott liga mítosza?
A cikk teljes egészében a SLAM Magazin októberi számában olvasható.
…Emlékszem, mikor 2002 tavaszán barátaimmal kilátogattunk Kaposváron valami korosztályos kosárlabda tornára (VI. korcsoportos diákolimpiai kosárlabda döntő). Előtte már tanakodtunk, melyik meccset, kiket lenne érdemes megnézni. Akkoriban még csak pár fiatal játékos volt, akiknek a nevét országosan ismerni lehetett, de egy nevet mindenkinek emlegettünk, hogy figyeljék, mert róla olyanokat lehetett hallani, hogy biztos nem bánják meg. Nem értünk oda túl hamar, de azért találtunk helyet. Miután leültünk, pár percig csak csordogált a meccs, majd az egyik fiatal bedobó nagyon szép kosarat szerzett. A közönség tapsolt. Haverom felém fordult: - Ő az a Körtélyesi?
Ő volt az.
Összeomlás
(1993, rend.: Joel Schumacher)
Joel Schumacher egy, azon megbízható hollywood-i iparosok közül, akik néhanapján azért mívesebb darabokat is kiadnak műhelyükből. Az egyre szörnyűségesebb Batman-folytatások direktorának filmográfiájában is találunk a barokkosan túlzó bőregeres moziknál eszesebb darabokat is. Persze itt se gondoljunk Fellini-i mélységekre, ám Schumacher furfangos, a thriller-sablonokon olykor-olykor túlmutató szórakoztató, az akciót is elfogadható mértékben adagoló mozijai nem kezelendők futószalagon gyártott fércművekként sem.
A mások élete
(Das Leben den Anderen)
Korunk német filmrendezői legkevésbé sem hasonlítanak magyar kollegáikra. Nálunk valahol, valamikor tabuvá vált a közelmúltról filmet forgatni. Ők már túlléptek a Go Trabi Go!, Good Bye Lenin- szinten, már nem csak nosztalgia-cukormázba mártva, vagy önfeledt kacajra fakasztó, poénokra kihegyezett változatban képesek visszatekinteni.
Az írás a Basket magazinban jelent meg.
Ricky Rubio – A jövő csillaga
Spanyolország már sok izgalmas tehetséget, feltörekvő sztárt, nagy ígéretet adott a kosárlabdasportnak, ám talán még senkit nem övezett olyan felfokozott várakozás, mint egy vézna, csupa kéz, csupa láb ifjút. Korosztályában mindig a legkiválóbbak közé tartozott, s még mindig tejfelesszájú volt, mikor a felnőttek között is letette névjegyét, a lehető legmagasabb szinten. Ő Ricard Rubio Vives, a sportág rajongóinak csak Ricky Rubio.
Az írás a VOX Mozimagazin 2006. júniusi számában olvasható teljes egészében.
Akit a kipufogófüst megcsapott…
Hol van már Taki bácsi Ladája, vagy a Go Trabi Go! keletnémet autócsodája? Az amerikai filmek benzinzabálói közül sok ma már kultikussá vált a filmrajongók emlékezetében, s megerősítenek bennünket abban a tudatban, hogy az autók ma már visszavonhatatlanul a negyedik elemévé váltak a klasszikus „macsó szentháromságnak”: kaja, pia, nő…jó verda.
Andrea Bargnani – Toronto Raptors
Bár a vezetőség ezt már korábban megszellőztette, mégis némi meglepetést keltett, amikor a Raptors az olasz Andrea Bargnanit választotta elsőként a 2006-os drafton. Ügynökével karöltve az egész tavalyi szezon során azon tanakodtak, érdemes-e jelentkezni a játékosbörzére. Egyértelmű volt, ha az ifjú titán jelentkezik, akár az első öt hely bármelyikén elkelhet, ám a Benetton Treviso, valamint az olasz média mindent megpróbált, hogy maradásra bírják, legalább még egy évig. Bargnani jelentkezett, s elsőként csaphatott a fejére baseballsapkát, valamint parolázhatott David Stern-nel. Ezt megelőzően Stefano Rusconi volt az olasz kosárlabda legmagasabb draftpozícióban elkelt játékosa, őt ötvenkettedikként választotta a Cleveland Cavaliers 1990-ben.
Úgy tűnt, Andrea a prototípusa az NBA-be idő előtt kikerülő európai tehetségeknek. Fizikai adottságai kiválóak (213 cm magas, gyors, robbanékony, hosszú karjai vannak…), ám kiforratlan, éveket kell még dolgozni játékán. A legutóbbi szezon során már meg-megcsillantott valamit tudásából a kétkedőknek. Alapember lett Trevisóban, s kiváló távoli dobásait, vagy bármely iskolázott, nagyon magasan elengedett, nagyon gyors tempódobását, valamint hozzá hasonló magasembertől szokatlanul ügyes labdavezetését látva egyre feljebb lopózott a különféle draft-ranglistákon. A nyári ligában, valamint az előszezon eddigi mérkőzésein biztató játékot mutatott, de az is nyilvánvalóvá vált, védekezésben még van hova fejlődnie, valamint elkel még pár kiló izom is mindehhez. Már most hasznos csereember lehet a Raptors rotációjában, ám hosszabb távon ennél jóval többre hivatott.
Quentin Tarantino: Ponyvaregény
Quentin Tarantino a 90-es évek talán legnagyobb hatású rendezője, aki olyan hatással volt a kortárs filmművészetre, mint előtte hosszú évekig senki. A Ponyvaregény pedig eddigi fő műve, melyben minden megtalálható, ami alkotásait újszerűvé, markánssá, egyéni stílusúvá teszi.
Egyik fő motívuma Tarantino munkáinak, a büszkén vállalt transztextualitás. Az amerikai filmek kedvelt módszere a hommage filmek, jelenetek készítése, melyek azonban megállnak gesztusok, képek, a gyöngyvászonról való kikacsintások szintjén. Tarantinónál az intertextualitás egy rendszer a rendszerben, egy bizonyos szintig könnyen, onnantól nehezen feltörhető kódrendszer, mely az exploitation filmektől kezdve a francia újhullámig mindenhonnan gátlástalanul, ám nagyon ritkán megremegő kézzel merít. A frankokról beszélve, tejfelesszájú cinephile, aki nem látja Vincent Vega karakterébe Belmondo Michel-jét, Godard Kifulladásig-jából, vagy itt a tánc a Külön bandából (melynek eredeti címe Tarantino cégének is a neve) vagy hát ugye ott van nekünk Jules és Jimmy. A forgatókönyv, bár eredetileg Roger Avary munkája, az újhullám, és egyéb „rendszeridegen” elemek beágyazása egy alapjaiban véve ék-egyszerűségű krimi történetbe, már – későbbi alkotásaik ismeretében egyértelműen - a nagy QT műve.
Az alábbi írás elképzelhető, hogy hamarosan könyv alakban is hozzáférhető lesz teljes egészében.
„The role of the teacher […] is one of decision maker, mentor, and coach. The teacher plans and supports activities […] helps students activate the appropriate prior knowledge […] As a mentor, the teacher serves as a model […] By supporting students with such activities as shared reading, literature discussion circles, and response activities, the teacher plays the role of coach.” 9
Defining a teacher is very hard because there are different cultural ideas and expectations, education and experiences. So, films also image very different teacher roles and not just because of the different nations where these films were made. In the movies which took part in my study, the teachers are paedophiles, heroes, lovers, victims, killers, losers, body-builders, perverts, sadists, Martians, artists and hippies. It is questionable if it does make any sense to study movies, where teachers are Martians or protagonists of comedies like ’High School High’, but extremities are important if we want to show all the niceties.
A cikk ezen a linken olvasható teljes terjedelmében. A folytatás pedig itt.
Zalgiris Kaunas
A kaunasi szurkolók szíve már az átigazolási időszak elején megszakadt. Elhagyta ugyanis a csapatot a közönség kedvence, DeJuan Collins. Az amerikai hátvéd eddig bárhol játszott, a publikum szíve csücske volt, köszönhetően kiváló játékának, humorérzékének, és egész személyiségének. A ponterős kosaras jövőre már az orosz Lokomotiv Rosztov gárdáját erősíti. Elköszönt a két tehetséges bedobó, Damir Markota és Vladimir Stimac is, vagyis nem a legjobban kezdődött a litvánok nyara. Aztán elkezdtek érkezni az első új arcok a csapat távozó erősségei helyére. Collins pótlása lesz a bolgár Lukoil Academic színeiben tavaly parádés idényt futó Willie Deane feladata. A villámgyors irányító ponterős, jól passzol, ám talán kissé túlságosan is szereti, ha nála van a labda. Centerposztra érkezett a colos Loren Woods a Houston Rocketstől. A 218 cm magas középjátékos egyszer már szerepelt a zöldeknél, méghozzá kiváló teljesítményt nyújtva. Jól lepattanózik, jól blokkol, bár időnként teljesen eltűnik a mezőnyben. A vezetőség karcsúnak érezte kissé a csapatot a palánkok alatt, ezért Woods mellé még szerződtették az NBA-ben is szerepelt Ratko Vardát is. A szintén hatalmas termetű játékos egészen pontosan egy meccsen szerepelt az amerikai profiligában pályafutása csúcsán, amin már jócskán túl van. Mivel a sokáig a távozással kacérkodó litván torony Eurelijus Zukauskas is marad, a korábban könnyűnek talált centerposzton már túlkínálat van. A változatosság kedvéért szintén gigászi termetű center erőssége a védekezés, támadóarzenálja elég szegényes. Három hasonló stílusú ötös poszton szereplő játékos előny is, hátrány is lehet. Magasságbeli fölényt kialakítani gyerekjáték lesz, ám alacsonyabb szerkezetű, rohanós ellenfél ellen már nem biztos, hogy hasznos lesz a három lassú gólem. Bedobóposztra visszatért Görögországból Tadas Klimavicius, aki a Larissza színeiben meglehetősen hasznos játékkal rukkolt elő, ám kérdés, mennyire tudja majd ezt az Euroliga színvonalán hozni. Ez eddig mind szép, és jó, ám a drukkerek először akkor kezdtek el örömtüzeket gyújtani, amikor kiderült, a Jonas Maciulis, Paulius Jankunas, Mantas Kalnietis trió marad kedvenc csapatuk játékosa. Különösen Maciulis maradása lehet meglepetés, hiszen a tehetséges fiatal bedobó neve kapcsán már az NBA szereplés is felmerült, európai élcsapatok sora pedig tárt karokkal várja. Az amerikai szereplésnek kevés a realitása, lévén az erőteljes alacsonybedobó eszköztárának egyik legfontosabb eleme palánkközeli játéka, amit alig kétméteres magasságával az óceán túlfelén aligha tudna kivitelezni. A négyes poszton bevethető Jankunas elfogadható lepattanószerző, aki a triplát is egész pontosan hajigálja, míg az irányító Kalnietist a litván kosárlabda egyik legnagyobb tehetségeként tartják számon, aki azonban ebből eddig vajmi keveset bizonyított a felnőttmezőnyben. A csapat egyik fő pontgyárosa pedig az a veterán Marcus Brown, aki korábban az Euroliga egyik legjobbja, és abszolút gólkirálya volt. Ez már a múlt, ám Brown még mindig képes kiválót nyújtani, akár ezen a szinten is.
Regal FC Barcelona
A spanyol (egészen pontosan katalán) topcsapat jelentős vérátömlesztésen esett át a nyáron, lévén a klubvezetés kevéssé volt elégedett az elmúlt idények eredményeivel. Már szezon közben ment a diktátor Dusko Ivanovcs, s némi meglepetésre a nyáron hosszabb megbízatást kapott a helyette beugró Xavi Pascual. Elköszöntek két centerüktől, a teletetovált Mario Kasuntól, illetve a veterán Denis Marconatótól, valamint a passzkirály Pepe Sáncheztől, és a masszív csalódásnak bizonyuló Alex Ackertől is. Nem kis nevek, ám egyértelműnek tűnt, velük már nem fog előrébb lépni a csapat. Az érkezési oldal első neve kapásból bombameglepetés volt, amely egyúttal általános eufóriát keltett a szurkolók körében. Visszatért egyéves NBA szereplés után a csapat emblematikus figurája, Juan Carlos Navarro. A királyi szerződést kapó nehéztüzér valószínűleg ott folytathatja, ahol Memphisbe távozásakor abbahagyta: egy sokra hivatott csapat vezéreként. A következő név szintén ismerősen csenghet az európai kosárlabdaberkekben kicsit is járatos olvasónak. David Andersen, a CSZKA centere szintén gránátvörös-kék mezt húz jövőre. A kintről-bentről veszélyes kitűnő center alighanem már az NBA-ben pattogtat jó ideje, ha élete legjobb formájában Alex Hervelle ki nem vonja a forgalomból hosszabb időre. Felépülése után viszonylag hamar jó formába lendült, ám már nem volt az a félelmetes játékos, mint annakelőtte. Talán a levegőváltoztatás jót tesz neki. A csapat irányítóját, a szlovén Jaka Lakovicsot három éve élete formájában igazolta át a Panathinaikosztól, ám a kistermetű irányító, bár vannak kifejezetten jó meccsei, képtelen az a hibázásra képtelen játékmester lenni, akit a görög csapat színeiben egész Európa rettegett. Hidegvérű triplák, sebészi pontosságú passzok jellemezték, melyek ma már csak minden harmadik meccsen csúsznak elő az ingujjból. Éppen ezért érkezett tehermentesíteni (versenyhelyzetet teremteni?) az amerikai Andre Barrett. A villámgyors játékmester még Lakovicsnál is alacsonyabb (175 cm), képességét pedig már az NBA-ben is próbálta bizonyítani 10-napos szerződések tömegét kötve. Új fiú még a hátvéd-bedobó posztokra érkezett Victor Sada, Lubos Barton páros. Ők mindketten nagyon hasznos kiegészítő embereknek számítanak, akik szükséges esetén képesek előrelépni. Komoly fegyvertény még az igen fiatal, ám már nagyon komoly tapasztalattal rendelkező török bedobó Ersan Ilyasova szerződéshosszabbítása is. A Buckstól megszerzett játékos pár éven belül az egyik meghatározó európai játékossá válhat, és akár egy második NBA kalandba is belevághat. Roger Grimau, valamint az elnyűhetetlennek tűnő rutinos Gianluca Basile hátvédposzton növeli Pascual variációs lehetőségeit, s ha lehetőséget kapnak, általában élnek is vele. A magasbedobó Jordi Trias is a rutinosabb játékosok közé tartozik a csapatnál, akiről a tavalyi idény elején úgy tűnt, kirobban a szürke eminenciás szerepköréből, ám hamar bebizonyosodott, ihletett játéka csak rövid fellángolás volt, ő már valószínűleg megmarad egy bombaerős csapat fontos iparosának. Fran Vazquez sokáig csak arról volt ismert, hogy kikosarazta az Orlando Magicet, amikor a csapat 11. azaz lottery pick helyen kiválasztotta a drafton. Mostanában már játéka okán is előtérbe kerül néha, például tavalyi tripla-duplája esetében is.
Asseco Prokom Sopot
A lengyel csapat tavaly óriási tervekkel vágott neki az Euroliga sorozatnak. Költségvetésüket megtöbbszörözve vágtak neki az akkori átigazolási időszaknak. Hamarosan keretükben tudhatták a szerb harcost Milan Gurovicsot, Dajuan Wagnert, Tomas Van Den Spiegelt, Travis Bestet. Majd később érkezett Jovo Stanojevic, Mustapha Shakur, Simonas Serapinas és Pape Sow. Bizakodásra okot adó névsor. Szép reményeik azonban hamar szétfoszlottak, a keret pedig idővel szétszéledt. Most új edzővel, kevesebbet kockáztatva, szerényebben próbálkoznak. Az új edző pedig a klub korábbi játékosa Tomas Pacesas lett. Irányítóposzton ismét amerikai játékost szerepeltetnek, ezúttal a korábbi Duke és Clippers-játékos Daniel Ewing kapja a karmester pálcáját. Ő nem az a klasszikus irányító, játékszervezői képességei hagynak maguk után némi kívánnivalót, viszont nagyon gyors, betöréseknél kiváló, és ponterősségével valamennyire feledtetni tudja hiányosságait. Irányítóposzton segítsége az a Tomasz Swietonski lesz, aki korábban hazánkban is megfordult a Debrecen csapatában. Új hátvéd még a sárga-feketéknél David Logan is, aki valószínűleg a fő-pontgyáros lesz az együttesben. Kiváló tripladobó játékos, aki korábban izraeli, és lengyel csapatokban szerepelve igen magas pontátlagokat hozott. Egy gond van csak vele, a kettes poszthoz kissé alacsony (184 cm). Bedobóposztokra Németországból érkeztek az aktuális megváltók Ronnie Burrell, és Koko Archibong személyében. Mindkettejük bevethető hármas és négyes poszton is, a triplát is bedobják, de atletikusságuknak köszönhetően a palánk közelében sem jönnek zavarba. Koko a ruganyosabb kettejük közül, ő szíve szerint minden támadást hatalmas zsákolással fejezne be. Nagy közönségkedvenc, aki korábban egy Lakers szerződésre is esélyes volt.
Montepaschi Siena
Az olaszok jelenlegi elsőszámú klubcsapatánál elég csendes volt a nyár, vetélytársaikkal összehasonlítva, ami esetükben a legjobb, ami történhetett. A gárdában kiváló játékosok sora szerepel, akiket talán még ők sem tudnák megmondani, hogy sikerült megtartani. Közülük is a legkurrensebb név talán Terrell McIntyre. A pöttöm irányító már két éve a csapat nagy erőssége, pontszerzésben, valamint játékszervezésben is kulcsszerepe van. Jól vezényli a gyors indításokat, 175 cm-es magassága ellenére bátran tör be, ám általában ezt azért leosztja, ő maga inkább triplákkal kísérletezik szívesen. Eddig úgy hangzik, mint a tipikus amerikai irányító mintapéldája, ám ő rengeteg gólpasszt is kioszt emellett. A tavalyi szezonban átlaga 5,3 volt ebben a mutatóban. Sokáig úgy tűnt a következő szezontól a Barcelonát erősíti, ám végül az olaszok mellett döntött. A másik fontos maradó a litván magasember Ksystof Lavrinovic. Ő ugyan papíron center, ám játéka már nem teszi ezt ilyen egyértelművé. Rengeteg hárompontost dob, ellenben vajmi kevés lepattanót szed. Jól blokkol, de a védekezés amúgy nem tartozik az erősségei közé. Borzasztó fontos játékos, ugyanis említett tulajdonságainak, valamint futóképességének köszönhetően nincs sok kosaras Európában, aki meg tudná fogni. A harmadik tavalyról megmaradt kulcsember a szintén litván Rimantas Kaukenas. Őt leginkább dobógépnek tartják, de emellett elfogadhatóan passzol, és a védekezés sem derogál neki. Ő is topcsapatok sorának keltette fel az érdeklődését. Az ő megtartásuk mellett még egy fantasztikus igazolást is tető alá hozott a vezetőség, megszerezve a Dynamo Moszkva sztárját, a bosnyák válogatott Henry Domercant-ot. Az ULEB kupában tavaly húsz pont feletti átlagot hozó hátvéd-bedobó a mezőnyben is igen hasznos játékra képes kiváló támadóképességei mellett. Már vele bombaerősnek tűnt a Siena hátsó udvara, ám ezután még Morris Finley is csatlakozott társaihoz. Az irányító hasonló stílusban kosarazik, mint McIntyre, de nála jobban előtérbe kerül a pontszerzés, játékmesterként valamivel középszerűbb kollegájánál. Tavaly az olasz bajnokság második legjobb dobója volt (20,3 pont). Kettes-, hármasposzton vethető be Romain Sato, akit korábban a Spurs választott ki az NBA draftján. A texasiaknál végül nem sok sót evett meg, egy meccsen sem vetették be, úgyhogy átruccant Európába, ahol egyre feljebb küzdötte magát a ranglistán. Most már egy élgárda stabil játékosa. Jó keze van, ponterős, és borzasztó kemény védőjátékos. Ez amúgy az egész csapatra jellemző, hogy védőjátékuk fojtogató, ami rengeteg eladott labdát eredményez ellenfeleiknél. Az Euroliga legjobb labdaszerzői itt vannak, és ehhez jött még a már említett Domercant, akinek szintén ez a specialitása. Nem lesz leányálom ellenük játszani továbbra sem. Ezt a vonalat erősíti Shaun Stonerook is, aki igazán érdekes játékos. Specialitása a defenzív játék, a lepattanószerzés, amihez kissé alacsony, támadásban pedig szinte kizárólag a hármasvonalon kívülről jelent veszélyt az ellenfél gyűrűjére. Olyan játékos, aki minden meccsen végkimerülésig hajt, és húszpontos vezetésnél is kivetődik a pályáról minden labdáért.
Nancy
A Nancy története igazi tündérmese. A kilencvenes évek elején még a francia harmadosztályban (!) vitézkedtek, majd folyamatosan fejlődve 1995-ben feljutottak az első osztályba. Ekkor csatlakozott a csapathoz Cyril Julian, aki két megszakítással idén már tizedik szezonját kezdi meg a Nancy mezében. Az erőteljes center elsősorban a palánk közelében veszélyes, kiválóan lepattanózik, és veszélyes dobásblokkoló. Karrierje csúcsán a francia válogatott stabil tagja volt. Ahogy teltek- múltak az évek, a gárda egyre előrébb araszolt a bajnokságban, míg végül döntőbe jutottak. Egymás után többször is. Háromszor elbuktak, míg negyedszerre kiütéses győzelmet arattak, és az Euroligában találták magukat. A harmadik vonalból idáig eljutni nem kis fegyvertény! Igyekeztek megerősíteni a játékoskeretet, hogy itt se valljanak szégyent, ám ez kevéssé sikerült. Michel Morandais kiváló amerikai egyetemi karriert tudhat magáénak, miután NBA csapatok sora invitálta meg nyári táborába, majd a Napoli csapatában is jó idényei voltak, ám tavaly a Barcelona, és az Estudiantes csapatainál csalódást keltett. Kérdés, most melyik arcát fogja mutatni az atletikus fregoliember. A hátvédsorba jött a válogatott Steed Tchicamboud, aki az elmúlt évadokat a Roanne csapatában töltötte. Megbízható irányító, aki azonban még nem sokat tett le az asztalra nemzetközi szinten. John Cox-ról dióhéjban annyit, hogy kiváló pontszerző, tavaly a harmadik legjobb volt a galloknál, venezuelai, és Kobe Bryant unokatestvére. Amúgy atletikus dobóhátvéd, akit egész profi karrierje Franciaországhoz köt. A center Rod Bensonnak ez lesz az első idénye Európában. Ő a D-ligából érkezik, ahol masszív dupla-dupla átlagokat hozott, ám az Államokban nem igazán emiatt közismert a neve, hanem blogjai, illetve különféle magazinokba írt cikkei nyomán. Véleményét sohasem rejti véka alá, nemrég kijelentette: a francia bírók hülyék. Hogy ezek után hányszor nem pontozódik ki a bajnokság során, komoly kérdés. Ricardo Greer tavaly érkezett a csapathoz a távozó Tariq Kirksay helyére, és sokoldalú játékával hamar pótolni tudta a nemzeti csapat bedobóját. 16 pont, 6 lepattanó és 4 gólpassz átlagban roppant sokat jelenthet bármely meccsen. Csapattársa öccse Jeff Greer is, aki inkább ponterőssége, mintsem sokoldalúsága miatt értékes tagja az együttesnek.
Az írás a Basket Magazin 2008. decemberi számában jelent meg.
A centerposzt mindig sarkalatos pontja volt egy ütőképes csapat összeállításának. Egy magas, jól lepattanózó, blokkoló, a palánk alól pontokat szerző játékos olyan stabilitást képes adni egy gárdának, melyet kevesen nélkülözhetnek. Ha kiváló, kreatív, futós kisembereink vannak, lehet tanácsosabb lemondani a játékot csak lassító centerről, de bármely egyéb esetben óriási előnyt jelent, ha a csapatunkban tudhatunk egyet. A kosárlabdázás korábbi évtizedeiben számos középjátékos vált szinte egyeduralkodóvá az amerikai profiligában is. Az első igazi klasszis center George Mikan volt. A Lakers sztárja nagy magasságához mérten jól futott, a lepattanók terén is hatékony volt, és biztosan dobta a horgokat mindkét kezével. Akkoriban pompásnak számító atletikus képességei azonban mai szemmel már megmosolyogtatóan kevésnek tűnnek ahhoz, hogy az NBA-ben való szereplésre alkalmassá tegyék. A következő klasszis centerek Bill Russell, és Wilt Chamberlain voltak. A legtöbb minden idők legjobb centere szavazáson kettőjük közül kerül ki a győztes. Ők már jóval atletikusabb voltak az előző generációnál, s játékintelligenciában sem volt szégyellnivalójuk. Bill Russell olyan hatással volt csapatára, mint még talán a világ egyetlen sportolója, soha egyetlen csapatra sem. Vezetésével a Celtics 11 bajnoki címet nyert 13 éves NBA karrierje során. Russell hihetetlen hatékonysággal gyűjtögette a lepattanókat, és robotolt csapata sikeréért. Chamberlain a korszak legdominánsabb játékosa volt, döbbenetes átlagokat produkálva. Már újoncként 37,1 pontot, és 27 lepattanót gyűjtött össze átlagban, s ezt később még fokozni is képes volt. Mikor 50,4 pontot átlagolt, a pontlistán mögötte álló játékosnak 19 egységgel (!) kevesebb pontja volt átlagban. Mikor arra koncentrált, asszisztkirály (!) lett a ligában. Kettejük párharcai mindig eseményszámba mentek. A két eltérő stílus közti különbség minden meccsen jól megmutatkozott. A Boston hemzsegett a sztároktól, Russellnek nem kellett megszakadnia támadásban, valószínűleg más csapatban sokkal magasabb átlagokat tudott volna felmutatni. Chamberlain általában szerényebb képességű társakat kapott, ő mindent magára vállalt támadásban. Russell, ha sikerült egy dobást blokkolnia, igyekezett megfogni a labdát, hogy máris indíthassa csapattársát, Chamberlain inkább a csarnokból is kiütötte a labdát, a demoralizáló hatás kedvéért. Sokan, sokszor vitatkoztak már róla, melyikük is volt a jobb kosaras, ám mi most maradjunk annyiban, korszakos játékos volt mindkettő. A következő legendás középjátékos Kareem Abdul-Jabbar, a horogdobások (az úgynevezett „skyhook”) mestere, a Lakers egyik szimbóluma. Mikor ő „uralkodott” már sok magas, és képzett játékos szerepelt az NBA mezőnyében, nem lehetett annyira domináns játékossá válni, mint tették azt elődei. Jabbar maratoni hosszúságú karrierje alatt végig kiegyensúlyozott, magas színvonalú játékot hozott, magasságát, és szinte kivédhetetlen dobómozdulatát kamatoztatva.
A közelmúlt nagy centeregyéniségei közül egy még most is aktív, a többiek már felhagytak a profi sporttal. Hakeem Olajuwon a Rockets legendája sokáig a másik toronnyal Ralph Sampsonnal riogatta az ellenfeleket, majd egyedül is fantasztikus játékossá nőtte ki magát. Mozgásának finomsága, játékintelligenciája, atletikussága, finom keze minden idők egyik legnagyobbjává tették e poszton. Soha senki nem blokkolt annyit az NBA történetében, mint ő, emellett egészen remek labdaszerző, lepattanózó, a centerek mezőnyében prímán passzoló játékosa volt csapatának. Patrick Ewing jelenleg Yao Mingből próbál centerklaszist faragni, ami aztán vagy sikerül, vagy nem, ám az biztos, hogy ő képes olyan fogásokat tanítani a kínainak, hogy ez a cél valamivel közelebb kerüljön. A pályafutása nagy részét a Knicksnél eltöltő játékos is képes volt minden centertől elvárható feladat ellátására, jól lepattanózott, blokkolt, és szórta sebészi pontosságú lefordulásos tempóit. David Robinson szintén remek tempódobó, emellett a palánkhoz közelebb is nagyon veszélyes játékos volt. A félelmetes fizikumú, emellett vajkezű játékos előfordult, hogy 71 pontot szerzett, de a lecsorgó labdák begyűjtése, és a prakkerolás sem esett nehezére. Velük egyidőben a Charlotte Hornets (nem elírás…), majd a Miami Heat színeiben is egy kiemelkedő ötös játékos húzta csapata szekerét. Alonzo Mourning, a kissé talán alacsony, de bivalyerős center már újoncként a liga legjobb centerei közé emelkedett, és később sem nagyon adta alább, s főleg a gyűrű közelében veszélyes játéka egyre kiérleltebbé vált, kevesebb buta személyi hibát eredményezve Mourningnak, aki ponterőssége mellett kétszer az NBA Legjobb Védőjátékosa lett. Ekkoriban, ilyen centerek közé robbant be egy ifjú titán, aki olyan hatással volt a bajnokságra, mint előtte kevesen. Játéka önmagáért beszélt, népszerűségben pedig szinte senki nem vetekedhetett vele. Shaquille O’Neal játéka még elődeinél is fizikálisabb volt, borultak a gyengébb ellenfelek, szakadtak a gyűrűk, menetelt a Magic. Egy ifjú csapatból pillanatok alatt bajnokesélyes lett, a magas, erős, gyors játékosból pedig szupersztár. Az ellenfelek különféle taktikákat kezdtek kidolgozni ellene, melyek sorra hatástalannak bizonyultak. Mikor a Lakershez került, az eredmények is kezdtek érkezni. Nyert három bajnoki címet, majd mikor már állítólag levezetni ment a Heat-hez, meglepetésre nyert még egyet.
A cikk a Basket Magazin 2008. decemberi számában jelent meg.
A végső láncszem
Bármely kosárlabdapályán, grundon szemlélődünk, elég vegyes a kép, amit a játékosokon végigtekintve kaphatunk. Észrevehetjük a palánk alatt pihegő behemótokat, akik közül sokan kizárólag kivételes fizikai paramétereik okán állhattak be játszani. Avatott szem könnyedén felismeri, odébb az igazi csillagok állnak, akik a környék, a város, az ország, vagy akár a világ ismert arcai, kedvencek, hősök. Látszólag nem is izzadtak, nem kapkodják a levegőt, mozdulataik hibátlanok. Mellettük lihegnek azok a srácok, akikről első blikkre nem látszik mit is keresnek a pályán. Ám amint a labda útra indul, ők is vég nélküli rohanásba kezdenek. Egy-egy elzárásuk, labdaszerzésük, passzuk hozza meg a csapat sztárjának a dobóhelyzeteket, az elismerő pillantásokat, a pacsikat, a tapsvihart, a győzelmet. Minden csapatnak szüksége van ezekre a játékosokra, ám szó eddig ritkán esett róluk. Az utóbbi években mintha változni látszana ez a kép. Az amerikai profiliga, az NBA sokáig nem ajnározta őket, de mostanában egy-egy fénycsóva rájuk is hull a reflektorfényből.
Robert Horry ezen nyerő típusú epizodisták prototípusa. Ha évek múltán valaki a statisztikáiba ütközik értetlenül csóválhatja a fejét: Hogyan lett ő hétszeres (!) bajnok? Legtermékenyebb szezonjában 12 pontot átlagolt, lepattanóátlaga soha nem érte el a nyolcat, a négy gólpassz, 1,7 labdaszerzés, valamint 1,5 blokk sem kifejezetten félelmetes statisztika. És ezek karrierje legjobb adatai. Sokoldalú játékosról árulkodnak, de Shawn Marion például szinte mindenben jobb, bármely szezonjában. De ő még soha nem volt bajnok. Horry az alapszakaszban általában átlagos, középszerű játékos benyomását kelti (keltette?). Az utóbbi években a Spurs már kifejezetten jegelte ekkor, hiszen szinte semmire nem volt jó. Pocsék dobószázalékok, motiválatlanság jellemezték. A Playoff azonban igazán az ő világa. Olyan koncentrált, hidegvérű és céltudatos, hogy kitűnő atletikus képességeinek, finom kezének, és játékintelligenciájának köszönhetően bármikor képes eldönteni egy meccset. Soha senki nem játszott annyi rájátszásbeli mérkőzésen, mint ő, a playoffban dobott hármasokat tekintve második Reggie Miller mögött, a döntők terén azonban ő a rekorder. A históriáskönyvek átírását már Houstonban (akik a szurkolók által nagyon várt Harold Miner helyett választották ki) elkezdte, ahol első bajnoki címeit nyerte. Volt, hogy öt triplát vágott egy negyedben, volt, hogy hét labdát szerzett az ellenféltől, mikor hol volt szükség valami plusszra a győzelemhez. Kis híja volt, egyébként, hogy soha ne legyen bajnok a Rockets-szel. A klub ugyanis elcserélte Sean Elliott-ra, melyet később Elliott egészségügyi problémái húztak keresztül. Azóta is bekeretezve őrzi házában 25-ös számú Pistons mezét. Úgy véli, a csere meghiúsulása a karrierjét mentette meg. Volt később is egy fontos csere pályafutása során. A Houston Phoenixbe cserélte Horryt, mely ekkoriban erősen középszerű csapat volt. Horry azonban összeveszett edzőjével, Danny Ainge-dzsel, majd egy törölközőt vágott a fejéhez. Hamarosan tovább is adták. A Los Angeles Lakershez került, ahol folytathatta a bajnoki címek gyűjtögetését. Körülbelül ezek a momentumok köthetők vele kapcsolatban a szerencséhez, ezen kívül nem sokat bízott a puszta véletlenre. Mérkőzéseket eldöntő triplái, melyekből minimum egy tucatot szórt pályafutása során rengeteg gyakorlást igényelnek. Rendkívüli koncentrációjának köszönhetően számos blokkal, labdaszerzéssel is tett már hozzá rengeteget aktuális csapata sikeréhez. A tavalyi volt minden bizonnyal utolsó szezonja, ám néhány alakítása még valószínűleg sokáig visszaköszön az NBA emlékezetes pillanatait bemutató videókban.
Az írás a VOX Mozimagazin hasábjain jelent meg teljes terjedelemben.
Cikksorozatunk első részében szó esett róla, hogy a hollywood-i rendszerben a legtöbb producer egy-egy nagy stúdió alkalmazottja, s mindig a stúdió valamely filmjének elkészülte felett bábáskodik. Nézzük meg kicsit, hogyan is alakult ki ez a rendszer, hogyan kezdett a filmipar olyanná válni, amilyennek napjainkban is ismerhetjük.
