Összeomlás

Összeomlás

(1993, rend.: Joel Schumacher)

Joel Schumacher egy, azon megbízható hollywood-i iparosok közül, akik néhanapján azért mívesebb darabokat is kiadnak műhelyükből. Az egyre szörnyűségesebb Batman-folytatások direktorának filmográfiájában is találunk a barokkosan túlzó bőregeres moziknál eszesebb darabokat is. Persze itt se gondoljunk Fellini-i mélységekre, ám Schumacher furfangos, a thriller-sablonokon olykor-olykor túlmutató szórakoztató, az akciót is elfogadható mértékben adagoló mozijai nem kezelendők futószalagon gyártott fércművekként sem.

Az 1993-as Összeomlás-ban egy átlagember, egy közülünk való sokall be, s dönt úgy, ahogy sokan döntenénk legvérgőzösebb pillanatainkban. A pofátlanul sokat kérő boltos, az idegesítően sokat kérdezősködő gyorséttermi alkalmazott, a bunkó sofőr, a náci, a fekete bandatag, az akadékoskodó pénzeszsák, mind megkapja a magáét, mint ahogy bárki, aki „hősünk”, és „családja” közé áll. A fogyasztói társadalom árnyoldalának legsötétebb, azaz leginkább szembetűnő, legnyilvánvalóbb, ergo legközhelyesebb archetípusai orcájába tolja William Foster a pisztolycsövet, hogy igazságot szolgáltasson nekünk. Nekünk, akik unjuk, hogy egy vagyont kell leszurkolni a tejért, meg a kenyérért, mindent csak különféle fantázianévre hallgató menükben kérhetünk, ha el akarjuk kerülni a folyton mosolygó pultosok ezeregy kérdését, mindig ránkdudál valami paraszt, és vannak olyanok is, akik a másik pártnak hisznek, meg egyébként is; ez az egész olyan stresszes, legyen már elég.

Schumacher azonban nem volt elég bátor. Szórakoztató, pergő dramaturgiájú filmje ugyan mérsékelten értékes kultstátuszt vívott ki magának, ám ennél többre nem futotta. Kissé érthetetlen, bár bizonyos nézőpontból nézve nagyon is érthető módon filmjét úgymond védhetővé tette. Fostert, megfosztva attól, hogy tényleg közülünk valóvá váljon, egy kiszámíthatatlan, agresszív, családját terrorizáló, beteg emberré tette. Talán úgy gondolván, hogy egyesek az erőszak, a fegyverek, a szemet szemért, a fékevesztett düh szabadon engedése felszabadító hatásának dícséreteként szemlélik majd munkáját. Nézője érettségét, felnőttségét kérdőjelezte meg ezzel. Eltávolodott filmje fő karakterétől, s ezzel az egész gyakorló szociopata-vonallal óriási lépést tett filmje uniformizálása, didaktikusabbá válása felé. A globalizáció, kísérő hatásai, az elidegenedés, és a többi e filmben tárgyalt probléma sem tartozik a legújszerűbb gondolatok közé, hogy e téma felfedezése okán dicsőítsük készítőjét. A főbb szerepekben látható Michael Douglas és Robert Duvall alakítása meggyőző, apróbb manírjaik ellenére is. Duvall karaktere összetett, hiszen haragudhatunk rá, hogy készül megakadályozni „jogos bosszúnkat”, ám az ő karaktere az, aki időnként finom humorával, emberségével elkapja szemünk elől a vörös posztót, s visszaringat minket nyugodtabb, béketűrőbb valónkba.

Akkor miért lehet mégis oly kedves sok ember számára ez a mozi? Mert jó látni, hogy mást is idegesít ez a sok ostobaság, primitívség, kapzsiság, korlátoltság, szűklátókörűség, stb., és tudjuk, hogy bár mindig elhatározzuk, végül mégsem fogunk az asztalra csapni legközelebb sem, s szépen kussolunk, tűrünk, kultúráltan viselkedünk ezután is. De azért olyan jó látni, hogy valaki megteszi…