A mások élete
(Das Leben den Anderen)
Korunk német filmrendezői legkevésbé sem hasonlítanak magyar kollegáikra. Nálunk valahol, valamikor tabuvá vált a közelmúltról filmet forgatni. Ők már túlléptek a Go Trabi Go!, Good Bye Lenin- szinten, már nem csak nosztalgia-cukormázba mártva, vagy önfeledt kacajra fakasztó, poénokra kihegyezett változatban képesek visszatekinteni.
A legújabb felfedezett Florian Henckel von Donnersmarck az NDK megfigyelős, feljelentős világáról forgatott melodramatikus, ugyanakkor őszinte, egyenes filmet, melyet nehezen fedezett fel magának a szakma, ám miután ez megtörtént, azonnal pajzsra emelte, s díjesővel ünnepelte. A mások élete remekül érezteti a paranoiás, megfigyelt létet, melyből hiányzik a szabadság érzete is; szinte teljes egészében belső terekben vagyunk, nagyon ritka a természetes fény is, csak a neon világít. Az utcák közel üresek, a színek visszafogottak. A film tulajdonképpeni „hőse” Wiesler százados (Ulrich Mühe), a Stasi-tiszt is egy robotszerű, érzelemmentes figura. Mühe játéka visszafogott, eszköztelen. Majd ráébred: irigyli azt az életet, melyet naphosszat figyelve megismert. Majd méginkább gyengülni látszik kezdeti buzgalma, mikor kiderül, csak a kultuszminiszter kéjvágya miatt kell félretenni valahogyan a sikeres írót. Aljas, önös érdekeket kell szolgálnia, hite megrendül. Ulrich Mühe sebészi pontosságú, kiváló játéka ekkor már elevenebb, egész testében kifejezővé válik. A rendező, és színésze emberi figurát varázsol a rendszer legtöbbször csak egydimenziós kartonpapír-figuraként ábrázolt katonájából (lásd: Eperjes Károly karikatúraszerű Bárányosa a Mansfeldben). A film ugyan valóban nem nélkülözi a melodráma jellemzőit, ám ez esetben ez nem tompítja a pontos korábrázolás, a hitelesség, az objektivitás erejét, inkább hozzátesz ahhoz, eltünteti a más művekben előforduló szájbarágóssá, didaktikussá válás érzetét. Ebben nagy szerepe van a színészek egységesen magas színvonalú játékának. Egy ilyen alakításhoz – vélhetően – többre van szükség lényegre törő rendezői instrukcióknál. S valóban. Ulrich Mühe a Berlini Fal leomlása után volt kénytelen megtudni, hogy korábban nemcsak hogy megfigyelték, de egyenesen saját (azóta már csak ex-) felesége írt jelentéseket róla.
A németek úgy tűnik, nem akarnak felejteni. Előszeretettel készítenek filmeket történelmük kevésbé napos oldalairól. A számtalan Hitler-filmet meglehet, most NDK-filmek sora követi majd. A felejtést biztos nem könnyíti ez meg. A feldolgozást, a megértést talán.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.