Az NBA legjobb újoncai 2006

  Andrea Bargnani – Toronto Raptors

Bár a vezetőség ezt már korábban megszellőztette, mégis némi meglepetést keltett, amikor a Raptors az olasz Andrea Bargnanit választotta elsőként a 2006-os drafton. Ügynökével karöltve az egész tavalyi szezon során azon tanakodtak, érdemes-e jelentkezni a játékosbörzére. Egyértelmű volt, ha az ifjú titán jelentkezik, akár az első öt hely bármelyikén elkelhet, ám a Benetton Treviso, valamint az olasz média mindent megpróbált, hogy maradásra bírják, legalább még egy évig. Bargnani jelentkezett, s elsőként csaphatott a fejére baseballsapkát, valamint parolázhatott David Stern-nel. Ezt megelőzően Stefano Rusconi volt az olasz kosárlabda legmagasabb draftpozícióban elkelt játékosa, őt ötvenkettedikként választotta a Cleveland Cavaliers 1990-ben.

Úgy tűnt, Andrea a prototípusa az NBA-be idő előtt kikerülő európai tehetségeknek. Fizikai adottságai kiválóak (213 cm magas, gyors, robbanékony, hosszú karjai vannak…), ám kiforratlan, éveket kell még dolgozni játékán. A legutóbbi szezon során már meg-megcsillantott valamit tudásából a kétkedőknek. Alapember lett Trevisóban, s kiváló távoli dobásait, vagy bármely iskolázott, nagyon magasan elengedett, nagyon gyors tempódobását, valamint hozzá hasonló magasembertől szokatlanul ügyes labdavezetését látva egyre feljebb lopózott a különféle draft-ranglistákon. A nyári ligában, valamint az előszezon eddigi mérkőzésein biztató játékot mutatott, de az is nyilvánvalóvá vált, védekezésben még van hova fejlődnie, valamint elkel még pár kiló izom is mindehhez. Már most hasznos csereember lehet a Raptors rotációjában, ám hosszabb távon ennél jóval többre hivatott.

Adam Morrison – Charlotte Bobcats

Adam Morrison kétségkívül az elmúlt NCAA szezon egyik legfigyelemreméltóbb játékosa volt. Rendkívül képzett játékos, aki JJ Redick-kel rég nem látott izgalmas versenyfutást folytatott a pontkirályi címért, valamint a Legjobb Játékos titulusáért. Játéka mellett a That 70’s Show-ba való frizurája és kis bajuszkája is témát adott a szurkolóknak, újságíróknak, ezzel is a figyelem középpontjába állítva Ammo-t. A 28,4 pontos átlaga is jelzi, mi a fő erőssége. Azonban nem csak üresből dobja be, helyzetet is képes teremteni magának, ha pedig nem sikerül, elfogadható szintre fejlesztette a védő szorításából való dobótudományát is. A Nowitzki-féle hátradőlős (’turnaround-fadeaway’) tempót is bírja, ezzel a dobóarzenállal pedig már-már méltán hasonlítják a Celtics legendájához Larry Birdhöz. Dobógép mivoltához képest meglehetősen ironikus, hogy évekig a hárompontos-dobás volt az Achilles-sarka. Gyatra 31%-os mutatóját azonban 45%-ra tornázta fel, mely miatt már Steve Kerr sem szégyenkezne. Az NBA-ben való boldogulásának esélyét jelentősen ronthatják ottani mércével mindössze középszerűnek (egyesek szerint még annak sem) mondható atletikus képességei. Kérdés, képes lesz-e dobóhelyzeteket kidolgozni olyan gránitkemény védők szorításában, mint Ron Artest, vagy Bruce Bowen. A másik problémája, hogy ő nemhogy említett úriemberek, de sok egyéb NBA játékos szintjét sem üti meg védekezésben, ez pedig a mai kosárlabdában a pályán töltött percek radikális csökkenéséhez vezethet. Az előszezonban 19 ponttal mutatkozott be, ezzel tehát nem lesz gond, a védőmunkáját azonban most sem dicsérték…

 LaMarcus Aldridge – Portland TrailBlazers

LaMarcus Aldridge egyelőre még a tökéletes ellentéte Adam Morrisonnak. Bár a Blazers ifjú centerének is vannak kidolgozott támadómozdulatai, ám legfőbb erénye a fizikuma. 211 cm magas, karfesztávja még ennél is jóval hosszabb, gyors, ruganyos, az ambiciózusabb kosárlabdaedzők álma. Az NBA-ben közhelynek számit a kifejezés: a magasságot nem lehet tanítani, s Aldridge esetében ez adott is, s igazán szép feladat egy ilyen csiszolatlan gyémántot igazi drágakővé formálni. Palánkkal szemben, és annak háttal, egyaránt elég szegényes a támadóarzenálja, ám horogdobását, és palánkközeli tempóját szinte tökéletesen pontosan képes végrehajtani. Sok centerrel ellentétben a büntetődobás sem megoldhatatlan feladat számára. Fantasztikus testi adottságainak hála, a blokkolás, és a lepattanózás rutinfeladat neki. Némi izom még rajta is elkelne, s védekezésben lehetne valamivel határozottabb, agresszívebb is. NBA szinten támadásban még nem igazán tényező, s nem is az a típusú játékos, aki minden támadásnál elkéri a labdát. Meglehetősen kiforratlan még e téren, és hogy beteljesítse a vele szemben támasztott elvárásokat, és számottevő játékidőhöz jusson a Randolph, Przybilla, Magloire, LaFrentz, Outlaw ötös mellett, sokat kell még fejlődnie.

    Rudy Gay – Memphis Grizzlies

Rudy Gay Aldridge-hez hasonlóan egészen kiváló atléta, remek fizikai adottságokkal rendelkezik. Magassága, testalkata akár négyes posztra is alkalmassá teszi, gyorsasága, robbanékonysága, labdakezelése azonban a hátvédeket idézi. Félelmetes súlypontemelkedése pedig lehetővé is tesz, hogy akár magasabb poszton szereplőkkel is felvehesse a versenyt. Akármilyen remek adottságai is vannak, a Rockets edzője Jeff Van Gundy nem igazán lelkes a leginkább sztárolt újoncokkal szemben sem, így kiválasztása után gyorsan túl is adott rajta, hogy megszerezze a hozzá hasonló edzők álmát, Shane Battier-t. Ahhoz képest, hogy nagyon sokáig az 1/1-es pozíció esélyesei közé sorolták, meglepő fordulat volt Memphisbe cserélése. Tény, hogy túlzottan akrobatikus képességeire hagyatkozik, s más módon nehezen alakit ki magának dobóhelyzetet, és nem igazán vezéregyéniség tipus, már meglévő erényei alkalmassá teszik arra, hogy akár NBA szinten kosárlabdázzon. Fejlődése eddig töretlen volt, így valószínűleg játéka hiányosságait is képes lesz majd elfelejtetni kritikusaival. A Grizzliesnél mindenesetre fontos szerepet szánnak neki, s megkapja az előrelépéshez, tapasztalatgyűjtéshez szükséges játékperceket, hogy rövidesen Pau Gasol mellett a csapat vezéregyénisége lehessen.

  Tyrus Thomas – Chicago Bulls

Tyrus Thomas-t szintén atletikus képességeiért dicsőítik legtöbbször. Ritka kombináció, hogy egy, az ő magasságával rendelkező játékos hozzá hasonló emelkedésre legyen képes. Ugyanakkor fürge, és természetes érzéke van a lepattanózáshoz, védekezéshez. Való igaz, védőmunkája sokszor kimerül a dobásblokkolásban, ám teszi ezt olyan hatékonyan, és látványosan, kevés ember vetné szemére hiányosságait e téren. Ha elküldik egy dobócsellel, a földet érve villámgyorsan újból felugrik hasonló magasságokba, s sokszor eredményesen akadályozza meg az ellenfél játékosát a pontszerzésben. Ez a képessége azzal párosulva, hogy igen ritkán gyűjt veszélyes mennyiségű személyi hibát, teszi igazán hatékony védővé. Egy szakíró megjegyzi, nála a prakkelrolás nem párosul azzal, hogy statisztikái javítása érdekében, vagy hasonló indokból (a la Theo Ratliff, Samuel Dalembert), kockáztatja védekezésbeni pozícióját, vagy, hogy temérdek mennyiségű labdát üt el leszálló ágban. Ahhoz, hogy Ben Wallacehoz hasonlóan domináns szerepet töltsön be saját palánkja alatt, mindenképpen szüksége lenne még plusz kilókra, izomra a hústornyok ellen. Támadásban nem igazán hasznos tagja csapatának,  a fast-breakek befejezésén kívül gyakorlatilag a támadólepattanó-szerzést követő közeli dobás az egyetlen fegyvere. Ebben tehát még fejlődnie kell, hogy megüsse az NBA nívóját. Védekezésben sokat tanulhat Chicagóban Ben Wallace-tól, ám pontosan Big Ben (valamint P.J. Brown) jelenléte az, ami jelentősen lecsökkentheti pályán töltött idejét.

  Brandon Roy – Portland TrailBlazers

Brandon Roy sokáig nem igazán tartozott az NCAA legnagyobb sztárjai közé, ám legutóbbi szezonjában megmutatta, mire is képes. Mindig is tehetséges, sokra hivatott játékosnak számított, ám az áttörés váratott magára. Látva ruganyosságát, bármely védelmet megbontani képes betöréseit, elkezdett feljebb és feljebb kúszni a draftelemzők ranglistáin. Középtávoli tempója is hibátlan, közelről pedig körülbelül húszféle módon képes kosarat elérni. A legegyszerűbb variáció az, hogy felugrik, egy pillanatra mintha megállna a levegőben, s mikor a védő földet ér, kosarat dob. Csapattársait is képes helyzetbe hozni, ezt tanúsítja meccsenként átlagban kiosztott négy asszisztja is. Olyan jól megtalálja az üres embert, illetve olyan labdabiztos, hogy akár az NBA-ben is képes lehet alkalmanként irányítót játszani. Védekezésben is megállja a helyét, ellenfeleit gyakran kényszeríti lehetetlen dobásokba. Gyenge pontja a hárompontos-dobás. Kintről nagyon esetlegesen, alacsony százalékkal tüzel. Az egyetemi bajnokságban lepattanózásban is hatékony volt, bár az NBA óriásai között ezek a mutatói drasztikusan csökkeni fognak. Összességében Roy nagyon hasznos, érett játékos, s a fiatal erőkből álló portland-i csapatban akár kulcsszereplővé is előléphet.

  Randy Foye – Minnesota Timberwolves

Foye afféle hibrid játékos, aki a dobóhátvéd, valamint az irányító posztok betöltésére is alkalmasnak látszik. Ponterős, erőteljes, remek atléta, s testalkata irányítóként a legerősebb egyesek közé sorolná az NBA-ben is. Villámgyors, robbanékony, s bátran a gyűrű felé tör, a legfélelmetesebb védők között is. Pontjai nagyrészét ilyen akciókból szerzi. Cselezőkészsége úgyszintén átlag feletti, s gyors tempóváltásaival feledteti, hogy az első lépése nem olyan villámgyors. Tempói középtávolról a legveszélyesebbek, de már hárompontosai is elfogadható szintre tornázta, s úgy tűnik e téren fejlődése töretlen. Védekezésben sem csak alibizik, agresszivitása, és remek lábmunkája nehéz feladat elé állítják ellenfelét. Érdekes vele kapcsolatba, hogy 193 cm-es magasságot szoktak feltüntetni a neve mellett, de ezt senki nem nagyon hiszi el, hogy ilyen magas lenne. Valószínűleg nem is nagyon fog kiderülni, milyen magas valójában, ám ha azt a harcos, eredményes játékot hozza, amit megszokhattunk tőle, nem is fog senki mérőszalagért rohanni. Labdakezelése, gyorsasága, ügyessége révén irányítóként is számításba szokták venni, ám az alapkészségeken kívül jóformán semmivel nem rendelkezik, amivel egy játékmesternek NBA szinten kellene. Nem nagyon tudja az extra passzokat, s a csapatnak is jobb, ha magának teremt helyzetet, mintha azzal próbálkozna, hogy másokat szolgáljon ki. Tempódobása jóval kevésbé félelmetes, mint betörései, ám játékának ez az eleme fejlődést mutat, talán nem torpan meg most. A Timberwolves hátsó udvara, Mike James, és Ricky Davis elismert NBA veteránok, akik nagyon szeretik a labdát, s dobni is nagyon szeretnek, így kérdés, mennyit jut hozzá Foye a játékszerhez.

  Rodney Carney – Philadelphia 76ers

A mostani újoncgeneráción végigtekintve kevéssé meglepő, hogy a Philly zöldfülűjét, Rodney Carney-t is kiváló atlétának tartják a szakemberek. Középiskolásként Indiana állam bajnoka volt magasugrásban, s édesanyjához hasonlóan kiváló futónak bizonyult rövidtávon. Természetesen palánkrengető zsákolásokra is képes, ám tempódobása sem rossz. Nagyon magasra felugorva tanítani való mozdulattal engedi el a labdát, s középtávolról meglehetősen magas százalékban eredményesen tüzel. Ha elkapja a fonalat, a hárompontos-vonalon túlról is pontosan céloz, bár sokszor egész meccseken át képtelen betalálni kintről. Első lépése szélvészgyors, lefordulási pedig élményszámba mennek, és általában nem megoldhatatlan feladat számára megfelelő dobóhelyzet kialakítása. Védekezésben leginkább magasságára, hosszú karjaira, és gyorsaságára hagyatkozik, ám ha egyszer sikerül belépnie a passzsávba, s elcsípi  a labdát, általában szemet gyönyörködtető zsákolással maga fejezi be az akciót. Ezzel csak az a probléma, hogy gyakorlatilag kizárólag fast-break támadások végén rohamozza a gyűrűt, labdakezelése nem olyan szintű, hogy felállt védelem ellen eredményes betöréseket hajtson végre, noha atletikus képességei predesztinálnák erre. Így személyi hibát is keveset harcol ki, s meccsenként átlagban kétszer annyi hárompontossal kísérletezik, mint ahány büntetőt dobhat. Sőt, több triplával, mint duplával próbálkozik, így dobószázaléka nem túl magas. Hiányosságai dacára, az idén eléggé lesajnált Sixersben jelentős időt tölthet a pályán, bár több mint valószínű, hogy főként a cserepadról beszállva lehet A.I. segítségére.

   Rajon Rondo – Boston Celtics

Meglehet, Rondo utolsó kentucky-i idénye kissé csalódást keltő volt, még így is a draft egyik taktikailag, mentálisan leginkább NBA érett irányítójaként emlegetik. Hátránya alacsonysága, melyet káprázatos rugóival, és roppant hosszú karjaival próbál ellensúlyozni, több-kevesebb sikerrel. Játékmesterként beszáguldja az egész pályát, nagyon gyorsléptű, ám csapata játékát általában inkább lassítja, általában megfontoltságából, de alkalmanként tanácstalanságából adódóan. Igazi pass-first irányító, nagyon önzetlen, s egy szempillantás alatt megtalálja az üres embert. Leginkább betörésből osztja ki a labdákat, amiből nemcsak jó passzok, de sok kiharcolt személyi hiba is származik. A szakemberek szerint már ilyen fiatalon is remekül érti, hogyan diktáljon megfelelő tempót a csapatnak, s hogyan tartsa kézben a dolgok menetét. Ám, amiben igazán kiváló, az a védekezés. Okos, és gyors védő, hatalmas kezeivel szempillantás alatt megszerzi a labdát ellenfelétől. Emellett remek lepattanózónak számított az NCAA-ben, fizikai adottságainak, és harcosságának köszönhetően. A legfőbb probléma vele kapcsolatban, hogy elég pocsék dobó. A hárompontos kísérleteit roppant alacsony hatásfokkal értékesíti, s büntetőit is olyan gyatrán dobja, hogy az NBA centerek nagyrésze szégyenkezne miatta (57%). Kentuckyban edzője roppant rövid pórázon tartotta, kevés tere volt az improvizációra, az önálló döntéshozásra, kérdéses, így mennyire lesz birtokában most ezen képességeknek. Bostonban rajta kívül még két, fiatal, tehetséges irányító van a keretben (Delonte West és Sebastian Telfair), így nagy verseny várható köztük, hogy eldőljön, ki mennyi lehetőséget kaphat a bizonyításra.

   J.J. Redick – Orlando Magic

J.J. Reidick a tipikus shooter. Tökéletesre fejlődött tempódobásával számos rekordot döntött meg, és számos csapatot kergetett az őrületbe az egyetemi bajnokságban. Dobómozdulata egyenesen tökéletes, és nagy százalékban halálpontos. Nemcsak az üres helyzetekből képes kosarat elérni, meg is teremti magának a lehetőséget. Erre a legegyszerűbb módszere az, hogy, ha védő áll előtte, hátralép, s messzebbről szerzi pontjait. 8-9 méterről is ugyanolyan szép tempódobásokat ereszt el, s ezek pontossága sem sokkal rosszabb, mint közelebbi kísérleteié. Labda nélküli mozgásával igen nehéz feladat elé állítja a védőket. A támadás ideje alatt megállás nélkül fut, helyezkedik, zárásokba vezeti emberét. Nagyon érzi, mikor, milyen ütemben kell kilépnie, hogy megkapja a labdát, s eleresszen egy tempót. Az NCAA-ben töltött ideje elején még sokkal inkább függött kinti dobásaitól, mint most. Középtávolról is gyakran eredményes, és a betörések sem okoznak problémát számára. Ha megállítják a védők, remek ütemben képes társait is helyzetbe hozni. Egyes elemzőkben kétségeket kelt Redick „alacsonysága”. 194 cm-es magasságával alacsonyabb, mint a legtöbb dobóhátvéd az NBA mezőnyében, s akik alacsonyabbak nála, atletikusságukkal pótolják a centiket. J.J. atletikus képességei NBA szinten gyengék, s rövid karjaival képtelen ellensúlyozni ezt a hiányosságát. Védekezésben gyenge, középszerű a teljesítménye, ami a mai profi kosárlabdában óriási hátrány, s jelentősen csökkentheti a csapatban betöltött szerepe fontosságát. Mindezek ellenére a dobóhátvéd-ínségben szenvedő Magic-ben akár a kezdőcsapatba is kerülhetett volna, ha nincs sajnálatos sérülése. Így kevéssé valószínű, hogy az idény elején megkapja a bizalmat, de egy jó formában lévő Redick később beküzdheti magát az Orlando alapcsapatába.