Centerkörkép - részlet

Az írás a Basket Magazin 2008. decemberi számában jelent meg.

A centerposzt mindig sarkalatos pontja volt egy ütőképes csapat összeállításának. Egy magas, jól lepattanózó, blokkoló, a palánk alól pontokat szerző játékos olyan stabilitást képes adni egy gárdának, melyet kevesen nélkülözhetnek. Ha kiváló, kreatív, futós kisembereink vannak, lehet tanácsosabb lemondani a játékot csak lassító centerről, de bármely egyéb esetben óriási előnyt jelent, ha a csapatunkban tudhatunk egyet. A kosárlabdázás korábbi évtizedeiben számos középjátékos vált szinte egyeduralkodóvá az amerikai profiligában is. Az első igazi klasszis center George Mikan volt. A Lakers sztárja nagy magasságához mérten jól futott, a lepattanók terén is hatékony volt, és biztosan dobta a horgokat mindkét kezével. Akkoriban pompásnak számító atletikus képességei azonban mai szemmel már megmosolyogtatóan kevésnek tűnnek ahhoz, hogy az NBA-ben való szereplésre alkalmassá tegyék. A következő klasszis centerek Bill Russell, és Wilt Chamberlain voltak. A legtöbb minden idők legjobb centere szavazáson kettőjük közül kerül ki a győztes. Ők már jóval atletikusabb voltak az előző generációnál, s játékintelligenciában sem volt szégyellnivalójuk. Bill Russell olyan hatással volt csapatára, mint még talán a világ egyetlen sportolója, soha egyetlen csapatra sem. Vezetésével a Celtics 11 bajnoki címet nyert 13 éves NBA karrierje során. Russell hihetetlen hatékonysággal gyűjtögette a lepattanókat, és robotolt csapata sikeréért. Chamberlain a korszak legdominánsabb játékosa volt, döbbenetes átlagokat produkálva. Már újoncként 37,1 pontot, és 27 lepattanót gyűjtött össze átlagban, s ezt később még fokozni is képes volt. Mikor 50,4 pontot átlagolt, a pontlistán mögötte álló játékosnak 19 egységgel (!) kevesebb pontja volt átlagban. Mikor arra koncentrált, asszisztkirály (!) lett a ligában. Kettejük párharcai mindig eseményszámba mentek. A két eltérő stílus közti különbség minden meccsen jól megmutatkozott. A Boston hemzsegett a sztároktól, Russellnek nem kellett megszakadnia támadásban, valószínűleg más csapatban sokkal magasabb átlagokat tudott volna felmutatni. Chamberlain általában szerényebb képességű társakat kapott, ő mindent magára vállalt támadásban. Russell, ha sikerült egy dobást blokkolnia, igyekezett megfogni a labdát, hogy máris indíthassa csapattársát, Chamberlain inkább a csarnokból is kiütötte a labdát, a demoralizáló hatás kedvéért. Sokan, sokszor vitatkoztak már róla, melyikük is volt a jobb kosaras, ám mi most maradjunk annyiban, korszakos játékos volt mindkettő. A következő legendás középjátékos Kareem Abdul-Jabbar, a horogdobások (az úgynevezett „skyhook”) mestere, a Lakers egyik szimbóluma. Mikor ő „uralkodott” már sok magas, és képzett játékos szerepelt az NBA mezőnyében, nem lehetett annyira domináns játékossá válni, mint tették azt elődei. Jabbar maratoni hosszúságú karrierje alatt végig kiegyensúlyozott, magas színvonalú játékot hozott, magasságát, és szinte kivédhetetlen dobómozdulatát kamatoztatva.

A közelmúlt nagy centeregyéniségei közül egy még most is aktív, a többiek már felhagytak a profi sporttal. Hakeem Olajuwon a Rockets legendája sokáig a másik toronnyal Ralph Sampsonnal riogatta az ellenfeleket, majd egyedül is fantasztikus játékossá nőtte ki magát. Mozgásának finomsága, játékintelligenciája, atletikussága, finom keze minden idők egyik legnagyobbjává tették e poszton. Soha senki nem blokkolt annyit az NBA történetében, mint ő, emellett egészen remek labdaszerző, lepattanózó, a centerek mezőnyében prímán passzoló játékosa volt csapatának. Patrick Ewing jelenleg Yao Mingből próbál centerklaszist faragni, ami aztán vagy sikerül, vagy nem, ám az biztos, hogy ő képes olyan fogásokat tanítani a kínainak, hogy ez a cél valamivel közelebb kerüljön. A pályafutása nagy részét a Knicksnél eltöltő játékos is képes volt minden centertől elvárható feladat ellátására, jól lepattanózott, blokkolt, és szórta sebészi pontosságú lefordulásos tempóit. David Robinson szintén remek tempódobó, emellett a palánkhoz közelebb is nagyon veszélyes játékos volt. A félelmetes fizikumú, emellett vajkezű játékos előfordult, hogy 71 pontot szerzett, de a lecsorgó labdák begyűjtése, és a prakkerolás sem esett nehezére. Velük egyidőben a Charlotte Hornets (nem elírás…), majd a Miami Heat színeiben is egy kiemelkedő ötös játékos húzta csapata szekerét. Alonzo Mourning, a kissé talán alacsony, de bivalyerős center már újoncként a liga legjobb centerei közé emelkedett, és később sem nagyon adta alább, s főleg a gyűrű közelében veszélyes játéka egyre kiérleltebbé vált, kevesebb buta személyi hibát eredményezve Mourningnak, aki ponterőssége mellett kétszer az NBA Legjobb Védőjátékosa lett. Ekkoriban, ilyen centerek közé robbant be egy ifjú titán, aki olyan hatással volt a bajnokságra, mint előtte kevesen. Játéka önmagáért beszélt, népszerűségben pedig szinte senki nem vetekedhetett vele. Shaquille O’Neal játéka még elődeinél is fizikálisabb volt, borultak a gyengébb ellenfelek, szakadtak a gyűrűk, menetelt a Magic. Egy ifjú csapatból pillanatok alatt bajnokesélyes lett, a magas, erős, gyors játékosból pedig szupersztár. Az ellenfelek különféle taktikákat kezdtek kidolgozni ellene, melyek sorra hatástalannak bizonyultak. Mikor a Lakershez került, az eredmények is kezdtek érkezni. Nyert három bajnoki címet, majd mikor már állítólag levezetni ment a Heat-hez, meglepetésre nyert még egyet.