Quentin Tarantino - Ponyvaregény

Quentin Tarantino: Ponyvaregény

Quentin Tarantino a 90-es évek talán legnagyobb hatású rendezője, aki olyan hatással volt a kortárs filmművészetre, mint előtte hosszú évekig senki. A Ponyvaregény pedig eddigi fő műve, melyben minden megtalálható, ami alkotásait újszerűvé, markánssá, egyéni stílusúvá teszi.

Egyik fő motívuma Tarantino munkáinak, a büszkén vállalt transztextualitás. Az amerikai filmek kedvelt módszere a hommage filmek, jelenetek készítése, melyek azonban megállnak gesztusok, képek, a gyöngyvászonról való kikacsintások szintjén. Tarantinónál az intertextualitás egy rendszer a rendszerben, egy bizonyos szintig könnyen, onnantól nehezen feltörhető kódrendszer, mely az exploitation filmektől kezdve a francia újhullámig mindenhonnan gátlástalanul, ám nagyon ritkán megremegő kézzel merít. A frankokról beszélve, tejfelesszájú cinephile, aki nem látja Vincent Vega karakterébe Belmondo Michel-jét, Godard Kifulladásig-jából, vagy itt a tánc a Külön bandából (melynek eredeti címe Tarantino cégének is a neve) vagy hát ugye ott van nekünk Jules és Jimmy.  A forgatókönyv, bár eredetileg Roger Avary munkája, az újhullám, és egyéb „rendszeridegen” elemek beágyazása egy alapjaiban véve ék-egyszerűségű krimi történetbe, már – későbbi alkotásaik ismeretében egyértelműen - a nagy QT műve.

A Ponyvaregény kultikus státuszát nem is éppen történetének, annál is inkább a frissítően ható, vulgáris, politikailag legkevésbé sem korrekt, ám a rekordszámú fuck mélyén agyat, és csípős gúnyt rejtő dialógusnak köszönheti, melyeknek (na meg Andrzej Sekulának) köszönhetően színészbarát krimi-akciómozi válik a Ponyvaregényből, szemben az élőszereplőket CGI-vel 1-1 arányban használó átlagos amerikai bűnfilmektől. Másik sokat idézett pontja a dramaturgiai szempontból borzalmasan levezényelt nem-lineáris történetvezetése.

A számtalan pop-kulturális utalást rejtő párbeszédek, a már említett példákhoz hasonlóan újabb filmek tucatjaira emlékeztetnek minket, reflektálnak azokra, vagy csak „nevelni” próbálnak (Tarantino gyakran nyúl olyan kedvenceihez, melyek sokszor gyakorlatilag érintetlenül porosodnak a tékák polcain, így felhívva a figyelmet azokra). Tarantino elismerte, a párbeszéd - szcénákat leszámítva - sokszor nem tiszteletből idéz meg korábbi mozikat, hanem mert az adott jelenetet nem tudta volna jobban megcsinálni, hát „kölcsönvette” a már feltalált receptet a maximális hatás eléréséhez.  

A történetvezetés csapnivaló, mégsem túl gyakran róják fel e hiányosságot rendezőjének. A történet nem a megszokott mederben folyik, időugrások, csúszások tarkítják, melyek igen gyakran a cselekmény szempontjából szinte teljesen lényegtelen, és indokolatlanul hosszú dialógusokba torkollnak. A fragmentált szerkesztésmód, a sokszor aránytalan epizódok, azonban nem borítják fel különösebben ennek az amúgy is kusza stíluselegynek az egyensúlyát, lévén, meglehetősen unikális filmmel van dolgunk, így sokszor nem is gondolunk bele elsőre, mit is várhatnánk. Ettől a történet fordulatos, megkapó, és szokatlan lesz, mely elégedett hümmögésre készteti egyszeri nézőjét.

Tarantino hibájának sokan poszt-modern vonásait tartják, melyekkel bizonyos szempontból hasonló hatást ér el, mint bálványozott grindhouse - mozijai pár évtizeddel korábban. Az olcsó B-filmekből eredeztethető későbbi blockbusterek, mint a Cápa, a Csillagok háborúja, és társaik annak idején a legszélsőségesebb megfogalmazásban egész egyszerűen újra-infantilizálták a már éppen öntudatra ébredő, és komolyabb érdeklődésre szert tevő „komolyabb hangvételű” filmek piacát. Tarantino stílusidézetekkel dolgozó, mindent mindennel vegyítő remixelt filmjei kvázi zárójelbe tesznek mindent, ami korábban volt, vegyítve neorealizmust és tv-esztétikát, wuxiát, és westernt. Egy stílusirányzat, zsáner, vagy toposz sem működhet már, csak kontextusából kiragadva, önironikus megközelítésben.